Cerea Krisztina novellája. Fogadjátok sok szeretettel!

Ernest Gray, mióta csak az eszét tudta, Little St. Campbellben élt. Apró falu volt, az Északi Erdőtől keletre, s számos pletyka keringett róla.Ott volt az a titokzatos, furcsa ruhájú hölgy, aki egyszer csak felbukkant a faluban, majd amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is tűnt,ahogy jó néhány család is, noha ők ízig-vérig Little St. Campbell-iek voltak. Sosem derült ki, mi történt velük, ám a találgatások egyre színesebbek lettek, míg szóbeszéddé, pletykákká, s később legendákká váltak. Több verzió is élt a lakosok emlékezetében, ám egy valami mindegyikben helyet kapott: a régi kúria a Nagy Dombon. Jó ideje állt már üresen, s bizony az idő vasfoga őt sem kímélte, csak úgy, ahogy Ernest Grayt sem. Ernest a domb lábánál lakott egyedül, és minden reggel, amint az ablakán kinézve megpillantotta az egykor fényűző úri lakot, visszaemlékezett azokra a napokra, mikor az még tekintélyt és nem félelmet parancsoló volt, mikor még a borostyán nem fonta szoros ölelésébe, mikor még ő is szorgalmasan végezte gondnoki teendőit. Azóta sok minden megváltozott, Ernest pedig nem igen mászott fel a dombra, hogy rendben tartsa az elhagyatott épületet.

Little St. Campbell lakói mélyen egyetértettek az öreggel, hiszen ők sem mertek soha odamerészkedni. Nem is emlékeztek rá, laktak-e valaha a kúriában, ami még inkább alapot adott a pletykáknak.

- Azt mondják, szellemek lakják!

- Én úgy hallottam, az a nő szörnyeket nevel a pincében! Tudjátok, az a furcsa szerzet, még régről…

- Akiről még nagyapáink meséltek?

- Egyik este farkasüvöltést hallottam!

- De hisz itt nem is élnek farkasok!

- Pontosan…

És így tovább, és így tovább. Ernest mindig jót derült az újabb variációk hallatán, sőt, néha kedvtelésből ő is útjára indított néhány szóbeszédet, csakhogy nevessen egy jót a falusiak képén. Ám Ernest pontosan tudta, hogy a kúria semmiféle sötét titkot nem rejt.

Ernest töpörödött, hajlott hátú vénember volt, aki az emberektől távol érezte jól magát. A falusiak rigolyás bolondnak tartották, amiért egyedül él a domb lábánál, annak ellenére, amit a hátborzongató épületről regélnek, Ernest viszont boldogan élt egyedül aprócska viskójában. Ő sohasem hallott farkasüvöltéseket és kísértetek sem ijesztették halálra az éjszaka közepén. Olykor-olykor ugyan kénytelen volt a Little St. Campelliek társaságát elviselni, ám ilyenkor szívesen rémisztgette őket újabb kísértettörténetekkel, vagy hívta fel a figyelmüket furcsa zajokra, melyeket eddig életében nem hallott. Ó igen, a falusiaknak rettegésben és hiszékenységben nem volt párjuk.

Volt azonban, hogy Ernest nagy ritkán látogatókat fogadott a viskójában. Na, nem a Nagy dombról ugrottak le hozzá természetfeletti lények egy pohár brandyre, sokkal inkább arra tévedt kirándulók. Nem egyszer kérték már meg, hogy mutassa meg nekik közelebbről is a kúriát, amiről mindenki beszél a faluban. Ezek voltak azon kivételes esetek, mikor Ernest hajlandó volt felkapaszkodni a meredek domboldalon: hogy olyanoknak meséljen a fenséges épületről, akik nem babonás falubeliek.  Az idegenek érdeklődve hallgatták az öreg meséit, miközben megmutatott nekik minden zeg-zugot, s közben gúnyosan gondoltak vissza azokra a falusiakra, akik mindenféle kísértethistóriával ijesztgették őket. Biztos reklámfogás –gondolták páran, mialatt szétnéztek a méretes földszinti előtérben. Akkor aztán, mikor a kirándulók a poros gyertyatartókat, vagy a pókhálóval beszőtt festményeket csodálták, Ernest nagyot sóhajtott, kiropogtatta fájós derekát, majd nekiveselkedett, és mindenkit lemészárolt.

Ernest Gray nem ember volt, legalábbis már nem. Vámpír volt, ős öreg vámpír, abban az értelemben, hogy hosszú élete utolsó perceiben vált az éjszaka teremtményévé. S habár örökké élt – legalábbis, amíg valaki meg nem karózta -, napjait ugyanabban a vén, sokat megélt és rozoga testben volt kénytelen eltölteni, mint amit egykor megharaptak. Sok-sok éve élt már vámpírként Little St. Campbellben, de ahogy emberként, úgy most sem szerette az embereket, s ez vonatkozott a vérükre is. Noha hébe-hóba elkapott egy arra járó turistát – persze miután eldicsekedett neki a kúriával, amit egykor ő gondozott -, Ernest túl öreg és túl lassú volt ahhoz, hogy éjszakánként azon mesterkedjen, melyik falubelire csapjon le, az utána szárnyra kelő pletykákról már nem is beszélve. Nem, nem. Így is elég volt azt a sok zagyvaságot hallgatnia, nem hiányzott neki, hogy az emberek fejüket vesztve, ujjal mutogassanak egymásra, vajon ki lehetett a tettes. Roppant idegesítő lett volna. Jó volt így, hogy a kirándulók úgy éltek a köztudatban, mint a kúria sötét aurájától megrettenő idegenek, akik jobbnak látták, ha gyorsan tovább állnak. Persze Little St. Campbell lakói ilyenkor is mindig összegyűltek a falu egyetlen kocsmájában, s egyetértő hümmögések és bólogatások közepette számoltak be egymásnak a történtekről.

 

                                                                       oOo

 

- Szerintem eltévedtünk.

- Ezt már mondtad. Kezdesz uncsi lenni.

- De tényleg! Jobb lenne, ha visszafordulnánk…

- Steve, ne legyél már ilyen beszari kis malac!

- Nem vagyok beszari! És csak a kabát vastag, oké?!

- Na persze! Most is reszketsz.

- Ez csak a hidegtől van!

- Hát hoooogyne…

- Hagyjátok már abba! Inkább odanézettek.

 

Öt fiatal állt a Vashegy csúcsán, és most onnan tekintettek lefelé a mélységbe. Az Északi Erdő hátborzongató némasággal terült el alattuk, de ami leginkább lekötötte a fiatalok figyelmét, az a sűrűn nőtt fáktól nem messze lévő falu volt. Little St. Campbell a maga szürkeségével és egyszerűségével nem keltette volna fel az idegenek érdeklődését, ha nem hallották volna már a szóbeszédet arról a bizonyos kúriáról. Pillantásukat most az épületre szegezték, melynek sötét sziluettjét a falu temploma mögötti dombon vélték felfedezni. A látvány más-más hatást váltott ki a fiatalokból: egyikük, egy barna hajú és szemű srác, aki az imént szólt rá civakodó barátaira, csillogó szemekkel meredt a kúriára. Mellette egy vörös hajú lány ellenben a fiút nézte megbabonázva, tudomást sem véve a jobbján reszkető, szőke öccséről, Steve-ről.  Nem úgy, mint Josh, aki nevetve figyelte gyáva társát, miközben a poén kedvéért megkocogtatta a vállát. Steve ijedtében ugrott egy hatalmasat, mire mindenki odakapta a fejét, kivéve a társaság utolsó tagját. Ő összevont szemöldökkel, elszántan meredt a Nagy Dombra, egészen addig, amíg a nevetéstől rázkódó Josh fel nem borította.

- Vigyázz már!

- Bocsi, Claud – szabadkozott Josh, szürke sapkáját megigazítva.

- Elég a hülyéskedésből! Nem ezért vagyunk itt – méltatlankodott a barna szemű fiú, mire a lány nagyokat bólogatva igazat adott neki.

- Zack jól mondja, ne legyetek gyerekesek!

- Megszólalt már ez is…

- Mi van?!

- Semmi, Vivian.

- Inkább induljunk – vetett véget a szócsatának Zack, és elindult a falu felé. – Steve, te is!

- Megyek már…

 

                                                                       oOo

 

 

- Ez a hely fura.

- Már miért lenne fura?– értetlenkedett Vivian.

A falu főutcáján jártak. A kétemeletes kőházak ablakai szürkén ásítottak az alkonyi homályban. Kezdett sötétedni. Az utcán nem lézengett sok ember, két asszonyt láttak csupán, akik egy kapualjban beszélgettek. Feléjük vették az irányt abban a reményben, hogy némi új információval szolgálhatnak a hírhedt épületről, ám amint meglátták a fiatalokat, fejüket csóválva, mintha valamit nem helyeselnének, bementek a kapun.

- Oké, tényleg fura.

- És most? – kérdezte Steve, aki legszívesebben sarkon fordult volna, ahogy azt a két nő is tette az imént. – Ennyi volt?

- Miről beszélsz? – értetlenkedett Josh. – Még csak most jön a buli!

- Josh!

- Most mi van? – tárta szét a kezét az említett srác. – Képzeld csak el, mik élhetnek abban a kúriában. Vagy mik NEM élhetnek…

- Hagyd már abba! – nyüszített Steve, kezében szüntelenül gyűrögetve piros sapkáját.

- Elég már a nyivákolásból – mordult fel Claud. – Az értelmetlen csevegés helyett inkább induljunk el. Vagy talán félsz, Zack? – A srác megütközve nézett Claudra, de helyette Vivian válaszolt a fiú kérdésére.

- Már miért félne? Ezerszer bátrabb, mint te vagy.

- Ó igen? – gúnyolódott Claud, fekete szemei gonoszul csillogtak. – Látom, annyira bátor, hogy a barátnőjének kell megvédenie a becsületét. Igazán macsó dolog…

- Vivian nem a barátnőm – tiltakozott Zack. – Az „értelmetlen csevegés helyett” meg elindulhatnánk inkább – azzal meg sem várva, mit reagál a másik, elindult a Nagy Domb felé.

 

Széles földúton haladtak végig, melyet bokrok és öreg tölgyfák szegélyeztek. Kezdett sötétedni, ami még inkább nyomasztóvá tette a környéket. A kiszáradt fák ágai fenyegetően takarták el az idegenek elől az égboltot, a rajtuk gubbasztó baglyok pedig mintha minden lépésüket figyelték volna.

- A frászt hozza rám ez a hely – mondta Josh, ám szavaival ellentétben szélesen mosolygott. – Tök buli, mint valami horrorsztori, olyan az egész.

- Remélem, te leszel az első áldozat – morogta az orra alatt Claud, mire Josh méltatlankodott egy sort.

- Minek is vágtam ebbe bele? – tette fel a kérdést Steve, aki fázósan átölelte magát, úgy méregette az út két szélét.

- Hogy megtudd, igazak-e a legendák – sietett a válasszal Zack, de a szőke fiút nem elégítette ki a válasz.

- Megvagyok én anélkül is, hogy tudnám – motyogta, és felzárkózott nővére mellé. – Vivian, te nem félsz?

- Ugyan, mitől? Ha valami balul ütne ki, úgyis megoldjuk, ne félj.

- Milyen bíztató – fűzte hozzá Claud. – És vajon hogy? Ha beütne a krach, Steve biztos összepisilné magát, Josh röhögne rajta, te meg Zack karjába csimpaszkodnál, úgyhogy ő is kilőve.

- Szóval maradsz te, mint hős megmentő? – vágta hátba a fiút Josh, mire Claud felmordult.

- Ki mondta, hogy megmentenélek titeket?

- Áu, ez fájt – kapott a szívéhez fájdalmasan a másik, mire Claud csak a szemét forgatta. – Amúgy nézzétek már, az ott mi?

 

A többiek is arra fele néztek, amerre Josh, s rögtön meg is pillantottak egy ütött-kopott házikót. Stílusában nem hasonlított a faluban látottakhoz, inkább olyan volt, mint egy nagyobbacska fészer, kivéve, hogy kőből készült. Barna, itt-ott hiányzó cserepei olyan csálék voltak már, hogy köztük burjánzó növények törtek maguknak utat. Szúette tölgyfaajtaját vastag vaspántok ölelték át, ám a lécek között jókora lyukak tátongtak már. Nem tűnt épp lakhatásra alkalmas épületnek, ám a koszos ablaküvegek némi fényt engedtek át, amiből arra lehetett következtetni, valaki mégis csak tartózkodik odabent. Zack indult meg elsőként, s amint ezt észrevette Claud, rögtön felzárkózott mellé. Majd biztos utána fog kullogni, mint holmi fegyverhordozó! Az ajtó előtt aztán, Zacket megelőzve háromszor kopogtatott az ajtón, mire valaki bent felmordult, majd nagy csoszogások és nyögdécselések után kinyitotta.

- Ki az?

Az ajtóban Ernest állt, apró szemeivel hunyorogva mérte végig látogatóit, majd megállapodott a tekintete Zacken, aki magához vette a szót.

- Jó estét! Nem akartunk zavarni, mi csak épp…

- A kúriát jöttetek meglesni, mi? – recsegte az öreg, mire a kis társaság bólogatott, Steve nem túl lelkesen. – Áh, pedig nem is vagyok most éhes…

- Hogyan?

- Semmi, nem fontos, no – legyintett az öreg, és már le is kapta az ajtó melletti fogasról porlepte kabátját. – Akkor induljunk is!

- Magával? – lepődött meg Zack. Nem gondolta volna, pláne a faluban tapasztalt furcsa viselkedés után, hogy lesz itt valaki, aki nemcsak, hogy szóba áll velük a kúriával kapcsolatban, de még fel is kíséri őket. A többieket is meglepte az öreg ajánlata, Claud pedig gyanakodva méregette.

- Kivel mással? A faluban nem találsz egy élő lelket sem, aki megmutatná nektek. No, az is biztos, hogy nálam jobban nem is csinálná senki.

- Ezt hogy érti, Mr…? – kérdezte Vivian, s utat engedett a mellette elcsoszogó öregembernek.

- Gray, Ernest Gray. Nálam többet senki nem tud a kúriáról – húzta ki magát büszkén Ernest, miközben valahonnan kerített egy lámpást.

- Csak nem maga is ott lakott?

- Úgy nézek én ki, mint holmi nemes ember? – kacagott fel recsegő hangján Ernest, mire Josh megvonta a vállát.  – Nem, gondnok voltam én egykor, habár olyan régen volt az, talán igaz se volt…

- És mondja, maga nem fél? – tette fel a kérdést óvatosan Steve, nem leplezve, hogy ő bizony rendesen be van rezelve.

- Mégis mi a csudától kellene? Nem mondom, néhány pók igen nagyra nőtt odafent, no de azoktól nem kell félni, majd lecsapom őket.

- Póókok? – viszolygott Vivian, mire Zack finoman megütögette a vállát. A lány megborzongott, de máris kevésbé félt.

- Aztán, mi járatban erre felé? Öt ilyen kis suhanc…

- Tanulmányi úton vagyunk – felelte Zack. Idő közben az öreg vezetésével elindultak a domboldalon, ami a sápadt hold, na meg a lámpás fényétől sem lett könnyebben járható. Kusza növények borították a földet, néhol alattomos nyúlüregek bújtak meg arra várva, hogy valaki beléjük essen – Steve-nek sikerült is. Ám Ernest, habár szörnyen lassan haladt, úgy kerülgette ki a természet csapdáit, mintha pontos térképe lenne róluk a fejében. „Vén vagyok, az már igaz, de ki hallott már esetlen vámpírról?” – gondolta magában Ernest, s futólag hátrapillantott, hogy ellenőrizze, a fiatalok követik-e őt.

- Miféle tanulmányi út az, ahol nincs egyetlen tanár sem? – tért vissza a témára Ernest, ám Zack helyett most Claud válaszolt.

- Vámpírvadász-tanoncok vagyunk, nincs szükségünk felnőttre – mondta, mire Ernest szemei tágra nyíltak. Elejtette a kezében tartott lámpást, mire a vadászok összerezzentek. Ernest nem is próbált lehajolni a lámpásért, hagyta, hogy a legközelebb álló Zack felkapja.

Ernestnek kiszáradt a torka, meg kellett köszörülnie néhányszor, mire megint szóhoz tudott jutni.

- Kö-köszönöm, fiam – vette el a lámpást Zacktől, majd rendezte arcvonásait. - Menyétvadászokról már hallottam, de vámpír? Itt nem fogtok találni semmit, azt garantálom.

- Majd meglátjuk – mondta hűvösen Claud, s körbehordozta tekintetét a tájon, mintha azt gyanítaná, valamelyik bokor mögött egy vérszívó lapul.

- Nem történtek gyilkosságok a faluban? – puhatolózott Zack az öreg mellé szegődve, aki ha lehetséges, most még lassabban haladt. – Eltűnések, különös sebek, emlékezetkiesések…?

- Neeem, semmi – mélázott el Ernest. – Ez egy csendes, békés falu, nincs itt semmi rendkívüli.

- Mi elég sok mende-mondát hallottunk Little St. Campdellről – kotyogott bele Vivian. – Mindenhol azt beszélik, valami gyilkos lény él a kúriában.

- Badarság – legyintett Ernest, s ebben tényleg nem hazudott. Végül is nem ott élt. – Kitaláció az egész. Úgyhogy ha emiatt jöttetek, akár vissza is fordulhattok. Higgyétek el, ha valami veszélyes lenne itt, arról én tudnék. – A férfi megállt, megállásra késztetve így a kis csapatot is. Steve arca reménykedő volt; nagyon bízott benne, hogy barátainak ennyi információ épp elég, és mehetnek is haza. Josh el volt kenődve, amiért az öreg semmiféle izgis sztorival nem tudott előrukkolni, Vivian Zack döntésére várt, aki elgondolkozva nézte Ernestet, csak úgy, mint Claud, ám ő résnyire összehúzott szemekkel, mintha sejtené, hogy a gondnok nem mond igazat.

- Felmegyünk – jelentette ki, mire a többiek mind felé fordultak. – Ha már eddig eljöttünk, nézzük meg azt a híres-neves kúriát.

- Hát… öhm, ahogy gondoljátok, persze – köhintett zavarában Ernest, s igyekezett, hogy ne nyissa túl nagyra a száját, nehogy a vadászoknak szemet szúrjon sárgás, szuvas vámpírfoga. – Akkor menjünk is tovább.

 

                                                                       oOo

 

 

- És mondjátok csak, mit tennétek, ha összefutnátok itt egy vámpírral?

Mindannyian a kúria előcsarnokában álltak. Ernest tisztes távolból figyelte a fiatalokat, akik úgy nézelődtek a szobában, mint egy csapatnyi gyerek, akik betévedtek egy múzeumba.

„Nem szabad lebecsülni őket! Mégis csak vámpírvadászok! Ha nem vigyázok, rendesen megüthetem a bokám.”

- Vannak fegyvereink, ne tessék aggódni – nyugtatta meg az öreget Zack.

- Úgy van, majd mi megvédjük a bácsit, ha előugrana Lugosi Béla – tette hozzá Josh, s hogy szavainak hitelt adjon, előkapta hátára szíjazott kardját. Ernestnek majd’ kiugrott a szeme az ijedtségtől, főként, mivel a kard ezüstből volt. „Hogy a ménkűbe rejtette el azt a nagy pengét? Óvatosabbnak kell lennem, még a végén lekaszabolnak, ha megsejtik a titkomat.”

- Josh, ne hadonássz azzal a karddal, még megsebesíted magad!

- Ugyan már, Vivian, akkor járnánk a legjobban…

- Én is szeretlek, Claud – fintorgott Josh. – De nem kell parázni, tudok bánni vele.

A fiú következő mozdulata megcáfolta a szavait, ugyanis a nagy hadonászás közben elvágott egy kötelet, minek következtében a súlyos, antik csillár óriási robajjal lezuhant, kis híján agyoncsapva Ernestet.

- Basszus!!! Jól van?!- ugrott a bácsihoz Zack, aki kezét a szívére téve meredt az összetört csillárra, mely nagy porfelhőt kavarva feküdt alig néhány centire tőle.

- Ne haragudjon, ugye nem esett baja?

- Ne-nem, megvagyok – nyöszörögte az öreg még mindig sokkos állapotban.

- Mondtam, hogy ne játssz a karddal, te hülye gyerek! – kiáltott a srácra Claud. – Tedd el rögtön, vagy…

- Jóó, már el is raktam! – háborgott Josh. – Még egyszer, ne haragudjon Ernest bácsi. Véletlen volt!

„Véletlen, persze! Ezek a suhancok közveszélyesek! Ha nem vigyázok, hamarosan alulról szagolhatom az ibolyát, hacsak el nem intézem őket… - morfondírozott Ernest, ám rögvest meggondolta magát. – A pokolba is, öt vadásszal nem tudok szembeszállni, esélyem se lenne! Legjobb lesz, ha megmutatom nekik a házat, aztán továbbállnak. Igen, így jó lesz. Csak rá ne jöjjenek, hogy…”

- Biztos jól van? Mintha megkukult volna…

- Josh! Majdnem rázuhant egy több tonnás csillár! – pörölt Vivian a fiúval, aki csak megvonta a vállát. – Szerintem ültessük le kicsit. Mi meg addig körbenézünk.

- És ha megtámadja addig valami? – rémüldözött Steve, aki maga is olyan megviseltnek látszott, mint a gondnok.

- Van benne valami… Akkor Steve, te itt maradsz Mr. Grayjel – adta ki az utasítást Zack, mire Steve csak hápogni tudott. – Nyugi, nálad van a zseb-lángszóró, ha valami gond lenne.

Ernest ennek hallatán, kis híján a földön kötött ki, annyira megijedt. Az ezüstön kívül a tűz volt a másik leghatékonyabb fegyver a vámpírok ellen, ám nem mutathatta ki félelmét, nehogy szagot fogjanak a vámpírvadászok.

- Na meg a visításodat két mérföldről is meghallanánk.

- Josh!

- Jó, jó!

Eközben bekísérték az öreget a társalkodóba. Ez a helyiség nem volt akkora, mint az előcsarnok, se olyan világos. A falakat megfakult, bordó tapéta borította, helyenként molyrágta faliszőnyegekkel. Az egykor elegáns ülőgarnitúra is elvesztette régi fényét: a kárpit sok helyen foszlott, s még annál is több helyen lehetett felfedezni egérrágta lyukakat. A szoba egyik sarkában antik zongora foglalt helyet, melyről a festék szinte már teljesen lepattogzott. Az ajtóval szemben üresen tátongott a kandalló, amely gránitból készülhetett egykor; nehéz volt megmondani a vastag porréteg miatt. A vadászok leültették Ernestet egy kevésbé rozoga karosszékbe, majd miután úgy-ahogy megnyugtatták a gyáva Steve-et, elindultak felfedezni a kúriát.

„ Itt a lehetőség. Eggyel talán még el tudok bánni, úgyse tűnik valami veszélyesnek. Csak ne fájna úgy a derekam…”

- Jobban tetszik lenni? – Steve egy másik karosszékben üldögélt, s idegesen pillantgatott körbe. Kezében egy ezüst tárgyat szorongatott, ami leginkább egy kisebb fajta pisztolyra hasonlított.

„ Biztos az a lángszóró. Valahogy el kéne venni tőle… – merült a gondolataiba Ernest, miközben igyekezett minél távolabb húzódni a fiútól, az ugyanis – szerinte – meglehetősen óvatlanul babrált a lángszóróval. – A többi kölyöknek meg azt mondanám, hogy egy vámpír végzett vele.”

- Maga szerint tényleg nem él itt semmi? – kérdezte a szőke fiú önnön megnyugtatása céljából. – Végül is, maga él a legközelebb, és ha nem hallott soha semmit… Lehet csak kitaláció az egész, ugye? Ugye így van?

„ Nem, nem, nem végezhetek vele. Csak tovább maradna a többi. És ki tudja, náluk milyen fegyverek vannak? Jobb lesz, ha megbizonyosodnak afelől, hogy nincs itt semmi természetfeletti. Igen, ez lesz a legjobb döntés. Jaj a derekam…”

- Elég hideg van itt, nem? Begyújtom a kandallót, egy kis fa még maradt benne.

Ernest nem is figyelt Steve szavaira, amit a fiú annak a számlájára írt, hogy a gondnok még mindig a történtek hatása alatt volt. Kissé erőt merített abból, hogy kettejük közül neki kell a bátrabbnak lennie, hiszen nem hagyhatja, hogy a bácsinak baja essen. Na meg valamivel el kellett foglalnia magát idegességében, ezért a kandallóhoz sétált, s leguggolva elé a lángszóróval, meggyújtott néhány fahasábot.  A következő pillanatban, Ernest egy hatalmas lángcsóvára lett figyelmes, amitől majd’ kihullott mind egy szál haja. Korát meghazudtolva pattant fel a karosszékből és bújt a támlája mögé. Steve kissé megpörkölődött szemöldökkel fordult az öreg felé, bűnbánó mosolyra húzva a száját.

- Elfelejtettem, hogy nagy lángra állítottam, bocsánat – szabadkozott, majd a tűz felé nyújtotta kezeit, hogy megmelegedjenek. – Jöjjön, itt jó meleg van!

- Dehogy megyek, nem vagyok bolond! – csúszott ki a száján a remegő Ernestnek, majd észbe kapott. - Nem kellene inkább a barátaid után mennünk? Nehogy eltévedjenek, nagy ez a ház, tudod-e fiam.

- De, menjünk! Már ha jobban tetszik lenni – tette hozzá tétován Steve, ugyanis semmi kedve nem volt a többiektől távol lenni ebben a kúriában.

- Persze, persze, kutya bajom! No, induljunk – sürgette a fiút Ernest, s mire az felocsúdhatott volna, az öreg már el is hagyta a nappalit.

 

 

                                                                       oOo

 

 

- Nektek nem gyanús ez az egész?

Claud, Josh, Vivian és Zack megtalálták a könyvtárszobát. Ezen a helyiségen hagyott a legkevésbé nyomot az idő, talán, mert hajdanán is keveset használták. Az egész falat betöltő polcokon számos könyv sorakozott, melyek gerincéről csak nehezen lehetett leolvasni már a címet. A bőr- és bársonykötésű kötetek mintha csak dekorációként szolgáltak volna, érintetlennek tűntek. A polchoz egy gurulós létra volt támasztva, melynek láttán Josh nem bírta legyőzni a kísértést, rögtön ki kellett próbálnia.

- Mire gondolsz? – kérdezte a fiú, miközben ide-oda csúszkált a létrával.

- Mindenki rémhíreket terjeszt Little St. Campdellről. Erre mikor idejövünk, senki nem áll velünk szóba, kivéve Mr. Grayt, aki szerint az egész egy agyszülemény. Ez nektek nem furcsa?

- Tudom, mire akarsz kilyukadni – szólt közbe Claud. Ő az ajtó melletti könyvespolc előtt állt, és sorra húzogatta ki a könyveket, abban reménykedve, hogy egy titkos alagútra bukkan. Ám ez idáig a fal mozdulatlan maradt. – Az öreg már olyan süket és vak, hogy az se tűnne fel neki, ha egy vérszívó kölcsönkérne tőle egy kiló véres hurkát.

- Én nem erre gondoltam!

- Hát mire, Vivian?

- Hogy talán…

Ekkor lépett be a szobába Steve, nyomában Ernesttel. A vörös hajú lány rögtön elharapta a mondatot, míg Zack és Claud a belépők felé fordult.

- Jobban van, Mr. Gray?

- Hogyne, hogyne, kutya bajom – legyintett az öreg. – Mit remélnek, mit találnak itt?

- Mondjuk egy titkos alagutat – sietett a válasszal Claud. – Maga nem tud efféléről?

A fiatalok kíváncsian pillantottak a gondnokra, aki valóban elgondolkodott a kérdésen. Mintha rémlett volna neki egy földalatti szoba, de hogy mit is rejt, arra már nem emlékezett.

- Várjatok csak, no, kell lennie valahol itt egy olyan könyvnek… - motyogta, s a szemközti könyvespolchoz csoszogott, ahol Josh az imént játszadozott a létrával. Most ő is abbahagyta a csúszkálást, és várakozóan nézett Ernestre. – Egy vastag, fekete könyv, azt hiszem, abban van egy kulcs.

- Ebben itt? – kérdezte Josh, és lekapott egy könyvet a polcról. Ernest nem látta jól, a kezébe vette, és hunyorogva próbálta kibogarászni a könyv címét, majd amint ez sikerült, úgy dobta el magától, mintha megégette volna.

- Mi történt?

- Jól van?

- Átok ül a könyvön?

- Ne-nem, én csak… - kezdte kalapáló szívvel Ernest, miközben riadt pillantást vetett az eldobott Bibliára, majd rendezte arcvonásait. – Csak egy pók volt.

- Pók? – értetlenkedett Zack. – Kint még azt mondta, majd maga lecsapja őket.

- Ó, ezt mondtam volna? – kérdezte szórakozottan Ernest, mire Claud felvonta a szemöldökét. Vivianra pillantott egy amolyan „Én megmondtam, hogy nem százas.” pillantással, mire a lány csak legyintett egyet.

- Ha itt tényleg van egy titkos járat, jó eséllyel találunk ott valamit. Végül is a föld alatt van a legbiztonságosabb helyen egy vámpír a napfény elől, nem? – gondolkodott hangosan Zack, majd társai felé fordult. – Keressük meg azt a kulcsot!

Így hát a következő egy órában az öt tanonc igyekezett minden könyvet alaposan fellapozni, még a nem feketéket is, hogy ráakadjanak a titkos kulcsra. Ernest ezalatt egy sarokba húzódott, miközben azon gondolkodott, hol is lehet a szoba rejtett bejárata. Legalábbis a fiataloknak ezt mondta, igazából viszont próbálta alaposan megfigyelni őket, hogy rájöjjön, milyen fegyvereket rejtegetnek még előle.

„Eddig minden jól ment, nem gyanakszanak, de továbbra is óvatosnak kell lennem. Ezek itt olyan profik, hogy még akkor is közveszélyesek, mikor nem támadni készülnek. Először a csillár, majd a tűz, a Bibliáról nem is beszélve! Legjobb lesz, ha minél hamarabb megtalálják azt a kulcsos könyvet, megbizonyosodnak afelől, hogy a titkos szoba csak egy raktár, aztán szedik is a sátorfájukat! A derekamra már egyébként is ráférne a pihentetés…”

- Megtaláltam! – kiáltott fel ekkor Steve, s a kezében valóban ott csillogott egy apró ezüstkulcs, amit a rejtekhelyéül szolgáló, több száz oldalas könyv megvédett az alattomos porcicáktól.

- Nagy vagy, haver – veregette meg a hátát Zack, s megszemlélte a kulcsot. – Ugye tényleg ez az, Mr. Gray?

Az öreg hozzájuk csoszogott. Csupán egyetlen gyors pillantást kellett vetnie a kulcsra, máris tudta, hogy megvan, amit kerestek. S azt is, hogy ő bizony hozzá nem ér az ezüstből készült tárgyhoz!

- Igen, ez az, gratulálok. Az ajtó erre van, ni, pontosan a szekrény mögött.

A vámpírvadászok belestek az említett tárgy mögé, ám pókhálókon kívül semmit nem látták. Zack nekiveselkedett hát, hogy arrébb tolja a szekrényt, az viszont nem akart mozdulni.

- Csütörtököt mondtak az izmaid? – gúnyolódott Claud a fiú kudarca láttán. – Engedj csak, majd én elintézem.

Végül Claud sem tudott megbirkózni az antik tárolóval, együttes erővel sikerült csak arrébb mozdítani, s míg ők térdükre támaszkodva kifújták magukat, a többiek pókhálótlanították a megüresedett falrészt.

- Nahát, tényleg itt egy kulcslyuk! – Vivian nem tudta leplezni őszinte meglepődöttségét, amire Ernest rögtön fel is figyelt.

- Hát persze, hogy ott van! Megmondtam, nem?

- De, de, persze! Nem is úgy gondoltam ám!

- Hagyjuk ezt, inkább nyissuk ki – indítványozta Josh, s Zack máris előlépett a kulccsal. Néhány pillanatig csak halk zörgést lehetett hallani, ahogy a kulcs és a zár, mint két rég nem látott ismerős felismerik egymást, majd egy kattanás után megnyílt a fal.

- Baró! – ámuldozott Josh.

A könyvtárszobából valóban egy pincehelyiség nyílt, ám csupán ennyit tudtak megállapítani. Néhány lépcsőfokon kívül ugyanis többet nem láttak, így kerestek gyorsan egy lámpást, hogy az világítson nekik odalent.

- Bi-biztos, hogy le akarunk mi ide menni? – kérdezte remegő hangon Steve. A tátongó sötétség láttán rögtön eszébe villantak azok a horrorisztikus történetek, amiket órán hallott. – Nem kellene megvárni, amíg felkel a Nap?

- Csak a Napot ne! – Mindenki megdöbbenve fordult Ernest felé, aki erre szabadkozni kezdett. – Tudjátok, rémes napallergiám van.

- Vagy úgy – hagyta rá Claud. – Nem várhatunk még órákat! Különben is, nálunk vannak a fegyvereink, nem lesz baj. – S hogy szavait bizonyítsa, szétnyitotta fekete kabátját, mely alól egy számszeríj villant elő. Ernest a fegyver láttán fájdalmasan nyögött egyet.

- Úgy van, nem bánthatnak minket. – Azzal Zack is elővette jókora pisztolyát – újabb nyögés Ernest részéről -, akinek példáját követte Vivian, felhúzva pulóvere ujját, közszemlére téve ezüstkéseit – Ernesttel már forgott a szoba -, majd Josh is emlékeztette Steve-et, hogy keresztek és szenteltvíz is van náluk.

- Maga meg mit nyögdécsel?! – rivallt rá Claud az öregre, aki már úgy nyöszörgött, mint egy csapdába esett állat.

- Csak, csak a lumbágóm – hebegte a gondnok, és megtörölte verejtékező homlokát. – Induljunk inkább lefelé. Minél hamarabb meglátjátok, hogy nincs itt semmi, annál hamarabb térhetek én is nyugovóra.

 

Így hát a kis csapat Ernest vezetésével elindult lefelé a lépcsőn. Az keskeny volt és igen repedezett már, így nagyon óvatosnak kellett lenniük. Zack ment a vámpír mögött, akit Vivian követett. Utána Steve, Josh és Claud zárta a sort. Egy ideig csak a lélegzetüket lehetett hallani, na meg cipőiknek koppanását a kőlépcsőn, majd pár perc után leértek, és egy folyosóra érkeztek. A végén egy ajtó látszott a gyér fényben, az utat lovagi páncélok szegélyezték.

- Oltári – ámuldozott Josh, s kivételesen a többiek is egyetértettek vele. A látvány valóban filmbe illő volt, ahogy a folyosón haladva a lámpás fénye halványan visszatükröződött a páncélokon.

- Ezek a bárdok igaziak? – érdeklődött Zack, ám álmában sem gondolta volna, hogy a páncélok ilyen instabilak: a következő pillanatban ugyanis a bárdot tartó páncélujjak engedtek a szorításból, így a fegyver nagy lendülettel a földbe csapódott. A bárd csak néhány centiméterrel tévesztette el Ernestet, aki így is érezte a lendület keltette szellőt, amitől úgy megmerevedett, minta karót nyelt volna. Lassan hátrafordította a fejét, és csak reménykedni tudott, hogy a bárd valóban nem hasított belé.

- Uramisten, ne haragudjon! Nem esett baja? – Zack rémülten nyúlt a bárd után, hogy visszarakja a helyére, míg Vivian az öreghez sietett. – Nem tudtam, hogy ilyen érzékenyek, bocsásson meg!

- Ha megkérhetlek, ne nyúljatok semmihez – préselte ki magából Ernest, akinek kezdett elfogyni a türelme. „Ezekeznek az anyaszomorítóknak mindegy, hogy vámpír vagyok-e vagy sem, simán eltesznek láb alól! Kitartás, Ernest, mindjárt vége…”

- Nem fogunk! Még egyszer, ne haragudjon! – szabadkozott tovább Zack. Claud a sor végén gúnyosan vigyorgott a fiú bénázásán. – Siessünk tovább.

 

Ernest maga is meglepődött, hogy a maradék húsz métert mindenféle sérülés nélkül sikerült megúsznia. Az is igaz, hogy két másodpercenként pillantott hátra a kis csapatra, és mikor úgy vélte, egyik-másik túl sokáig néz egy páncélt, rögtön rájuk rivallt. Az ajtó elé érve a tanoncok lélegzetvisszafojtva várták, hogy a gondnok kinyissa az ajtót, aki erre csak a szemét forgatta. „Mit várnak? Koporsót?” Ám amint a tölgyfaajtó csikorogva utat engedett a kíváncsi szemeknek, az öt fiatal félelemmel vegyes izgatottsága úgy párolgott el.

- Ennyi?

Josh fintorogva lépett be a raktárhelyiségbe, amiben jó néhány kredenc, komód és asztalka állt. Csalódottan vette tudomásul, hogy sehol egy koporsó, de még kínzóeszközök vagy vérfelfogó-edények sincsenek. A fiú után a többiek is bemasíroztak a raktárba. Steve nem tudta eltitkolni megkönnyebbülését, csak úgy, mint Claud a bosszúságát, amiért nem bizonyíthatja be, hogy százszor jobban öl vámpírt, mint Zack. Ernest az ajtófélfának dőlt, úgy figyelte a csendben nézelődőket. Örömmel látta, hogy kis kalandjuk véget ért, s ezzel a tanoncok is tisztában voltak.

- Hát akkor, ennyi volt – szólalt meg Zack. – Tényleg nincs itt semmi.

- Én előre szóltam, fiam – recsegte a gondnok. – Ha nem haragszotok, akkor ki is kísérnélek titeket. Hosszú volt ez az éjszaka.

- Persze, hogyne – indult meg Zack, és a többiek követték. – Köszönjük szépen, hogy ránk szánta az idejét.

- Jó, jó, szóra sem érdemes. Na, indulás!

 

Ernest már majdnem fellélegezhetett. Az előcsarnokban jártak már, épp a lezuhant csillár mellett haladtak el, mikor Steve egyszer csak felkiáltott. Mindenki ijedten nézett a fiúra, kivéve Josht, aki pontosan tudta, mi okozta a szőke fiú ijedtségét. A kezében egy vízipisztolyhoz hasonlatos tárgyat tartott, amivel a jelek szerint fültövön lőtte az előtte ballagó Steve-et.

- Josh! A szívbajt hoztad rám! – visította Steve a fiú arcába, aki csak hasát fogta a nevetéstől. Ő is előhúzta hát kis pisztolyát, és támadója szeme közé lőtt. Josh rögtön abbahagyta a nevetést, és szemében eszelős fény villant. Behúzódott gyorsan a csillár mögé, onnan lövöldözött tovább, ahogyan Steve is, csak ő egy kredenc takarásába húzódott. A többiek, látva a kialakuló szenteltvíz-párbajt – mert, hogy azzal voltak töltve a pisztolyok -, előkapták sajátjukat, és beszálltak a játékba. Ernest mindebből csak annyit vett észre, hogy öt gyengeelméjű húzza az idejét holmi játszadozással, ahelyett, hogy végre eltűnnének egyszer és mindenkorra a faluból. Ekkor azonban valaki eltalálta Ernestet is, aki rögtön felüvöltött a fájdalomtól. Ekkor értette meg, hogy nem közönséges vízzel lövöldöznek a vámpírvadászok, hanem bizony szenteltvízzel. A fiatalok persze azt hitték, az öreg csak bosszúságában ordibál, ezért mindannyian megcélozták a gondnokot, aki már nem csak, hogy visított a kíntól, de mintha füstölt is volna. Végül Zack vette észre, hogy valami gond van, de mire magára tudta volna hívni kacagó barátai figyelmét, Ernest összeesett. Erre mindenki abbahagyta a játszadozást, rémülten dobták el a kezükben tartott vizipisztolyokat és a férfihoz ugrottak.

- Mi történt vele? Szívrohamot kapott? – találgatott ijedten Vivian, aki már a könnyeivel küszködött, csak úgy, mint öccse, Steve.

- Ugye nem halt meg?

- Fordítsuk meg – indítványozta Zack, akinek szintén a torkában dobogott a szíve. Átfordították az öreg gondnokot a hátára, s ekkor látták, hogy az arca tele van marásnyomokkal. Szemöldökráncolva pillantottak egymásra, nem értették a helyzetet. Ezek a sérülések eddig nem voltak itt, a szenteltvíz meg nem okoz ilyen sebeket egy emberen.

- Talán szenteltvíz-allergiája is van? – kérdezte tétován Josh, miközben megbökdöste az öreg mellkasát. Ernest továbbra sem mozdult.

- Annyira ostobák vagytok! – fakadt ki az eddig szótlan Claud, és arrébb tolta Zacket. – Nincs olyan, hogy szenteltvíz-allergia. Ez a pasas vámpír!

- Hogy mi?!

A többiek szájtátva meredtek hol Claudra, hol Ernestre. Végül Vivian találta meg elsőként a hangját.

- Én, én sejtettem, hogy valami nem stimmel az öreggel, de azt hittem, csak szenilis.

- Ja, először én is – mondta Claud. – De mi mással tudnátok ezt magyarázni? Mintha savat öntöttek volna az arcára.

- Mit mond a könyv, hogyan győződhetünk meg róla, hogy tényleg vámpír?

Zack kérdésére Vivian rögtön mozgósította magát. Előkapta oldaltáskájából a magával cipelt Vámpírvadász-kisokost, s rögtön fellapozta.

- Ellenőrizzük le a fogait, az a legegyszerűbb – mondta, mire Zack megfogta az öreg állkapcsát, és óvatosan lefelé húzta. Josh kíváncsi tekintettel hajolt közelebb, majd gyorsan vissza is húzódott.

- Ez irtó büdös!

- Josh! Nem az a lényeg – pörölt Zack, de azért ő is nehezen vett levegőt. Bepillantott Ernest szájába, és meglátta a két sárga, szuvas, de határozottan vérszívásra alkalmas fogakat. – Skacok, ez itt tényleg egy vámpír!

- Mondtam – húzta ki magát Claud. – Vagyis csak volt. Ennek kampec.

- Biztos? – kérdezte Steve, majd kistányérnagyságúra kerekedtek a szemei. – És én egyedül voltam vele!!! Meg is ölhetett volna!!

- Csillapodj már! – kiáltott rá öccsére Vivian. – Mindannyiunkkal végezhetett volna, valamiért mégsem tette. Vajon miért?

- Talán nem is iszik emberi vért.

- Ez nem holmi tündérmese! A vámpírok igenis isznak embervért! Jesszus, Josh, miket olvasol te a szabadidődben?

- Tök mindegy, most már úgysem tehetünk semmit – zárta le a kirobbanni készülő vitát Zack. – Mr. Gray meghalt, ez ellen már nincs mit tenni. Inkább húzzunk el innen.

A többiek egyetértően hümmögtek egyet, és feltápászkodtak a holttest mellől. A bejárati ajtóból aztán még utoljára visszanéztek. A hold fénye rásütött Ernestre, mintha csak reflektorfényben feküdne. Szomorú pillant volt, akár meg akarta őket ölni a vámpír, akár nem. A néma csöndet végül Josh törte meg.

- Srácok, megvan az első vámpírunk – vigyorgott, mire a többiek is megeresztettek egy mosolyt. Végül is vadásznak tanulnak, jobb, ha hozzászoknak ehhez. Ettől a gondolattól már sokkal vidámabban indultak útnak, miközben arról fecsegtek, legközelebb hogyan végeznek a vérszívó bestiákkal.

 

                                                                       oOo

 

 

Ernest lábát elérték az első napsugarak, melyek a nyitva hagyott bejárati ajtón át szöktek be a kúria előcsarnokába. A Nap egyre beljebb furakodott, mígnem elérte az egykori gondnok csupaszon hagyott kézfejét. Az, ennek hatására finoman füstölni kezdett, mire Ernest szisszenve elhúzta az ártó fénysugarak elől.

- Legalább az ajtót becsukhatták volna – morgott, majd ropogó derekát fájlalva feltápászkodott a padlóról.

 

Cerea Krisztina 

Megosztás a facebookon